Február 3-án, csütörtökön 17.30-kor Muzsnay Ákos képeiből nyílt
kiállítása a Tetőtéri Galériában, amelyet Jász Attila költő nyitott meg.
A kiállításon elmondott beszéde, melyet indián néven Csendes Toll írt Fehér Sólyom képeiről, alább olvasható.
Csendes Toll
ÉRINTÉSEK
Muzsnay Ákos képei által
(dead man)
Hat
nappal Pészach előtt Jézus meglátogatta barátait. Mária és Márta
közölték vele, hogy a testvérük nagyon beteg, haldoklik. Két nappal
később, mire Jézus odaér, Lázár már meghalt. Jézus Lázár nővéreivel és
tanítványaival odament a barlangsírhoz és szavaival feltámasztotta a már
szagló halottat. A halott Lázár felkelt, és lebegő, foszladozó
gyolcsaiban elhagyta a történetet. Soha többet nem hallunk róla.
Miközben az Újszövetség egyik kiemelt helyévé válik története, ugyanis
ekkor dönt úgy a Zsidó Nagytanács, a Szanhedrin, hogy megöleti Jézust.
Muzsnay
Ákos figurái szintén foszladozó gyolcsba csavarva lebegnek a képein
(évtizedek óta), egy-egy sűrített pillanatot megjelenítve. Arcuk nincs,
mert az nem lényeges, hiszen csupán az ego tükre. Ellenben a gyolcsba
csavart figurák egymáshoz való viszonya annál inkább fontosnak tűnik.
Muzsnay Ákos, indián nevén Fehér Sólyom indirekt módon, a képeivel
tanít, gyógyít,belső történéseket, történeteket sugall. Nekem mostanában
azt, hogy éppúgy halott emberek vagyunk, mint Lázár, míg meg nem érint
valami. A Fény, Isten vagy az energia, nem tudom. A lényeg az érintés,
amitől feltámad a halott. Nem szavakkal teszi, ahogy Jézus tette, hanem
vöröskrétával, grafikai eszközökkel, vagy akár aranyporral megjelenített
látomásaival.
„Én
nem vagyok halott.” Mondta Jim Jarmusch filmjében Johnny Depp, alias
William Blake. Aki egy halott festő és költő is egyben, csak ezt nem
tudja, még ellenkezik, pedig a szívében már ott a golyó. Halott ember.
Nobody, a Senki nevű indián segít neki rendesen, szépen meghalni, ami
Will Blake-Johnny Depp számára maga a megváltás. A feltámadás.
(a repülés szerelmese)
Hadd
folytassam máshonnan. Hadd kezdjem elölről. A születéstől. Muzsnay Ákos
a barátom. Az utóbbi időkben közel laktunk egymáshoz a Hegyen. A
Gerecsében. Főművei születésénél ott lehettem, szó szerint is bejárásom
volt világába. Így még nehezebb arról beszélni (konkrétan: lehetetlen!),
amit tudok. Érintett vagyok a dologban. E nagy méretű képek ereje,
hatalma sokszor elsőként érintett meg, néha még félkészen. Láttam, amit
csinál, hogyan építi folyamatosan a világát, halad fölfelé. Makettek
készítéséből, elégetéséből teremtődik valami. A semmiből, a semmi
helyett.
Nemrég
kaptam tőle egy régi rézkarcot, Bartolomeu de Gusmáo (brazíliai
jezsuita tudós) emlékére készítette. (Aki a portugál király udvarában
szolgált.) Hogy miért ezt a képet, nem érdekes, az sokkal fontosabb, ő
miért foglalkozott a léghajó feltalálójával, már akkor (1970 körül).
Mivel a repülés szerelmese.
Aki járt már a műtermében, láthatta, hogy klasszikus régi, saját maga
által készített repülőmodelljei hálózzák be műtermének egét. A legkisebb
szellőre lengedeznek, mozgásba jönnek a modellek, mint egy könnyű
gyolcs, ami nem is csoda, hiszen leheletkönnyűek. Kizárólag régi
modellek érdeklik. Nem véletlen, hogy egyik nagy kedvence, példaképe
Leonardo da Vinci. De maradjunk csak a Bartolomeu de Gusmáo által
1709-ben megálmodott léghajónál. Ajándékképe kapcsán írtam egy
ajándékversetJ
Egy nap a király tekintetétől
kísérve váratlanul levegőbe
emelkedik a Gusmáo által megál-
modott szerkezet. Óriási lebegő gömbként,
akár egy most született égitest. Ahogy
alákap az éppen felszálló meleg
légáramlat, megemeli és kiszámíthatatlan
irányba sodorja, későbbi legendák felé.
Ha elég magasan lesz, nagy lesz a mélység,
és az elkövetkező néhány évszázadban
valósággá válhat az álom, hogy egyik helyről
a másikra levegőben jussanak el az emberi
lények. Lényeg, hogy a lehetőség tényleg
benne van már az álomtekintetben is.
Amely által a palota kertjében három
méterre emelkedik az álomgép, majd
visszazuhan. Hogy évtizedek múlva
utasokkal kosarában újra megpróbálhassa.
Hogy immár egyre tökéletesebb és szabadabb
lehessen az anyag, a fizikai törvények által.
(a mulandóság dicsérete)
Midőn
ezt írom, hegyi kertjeinket még hó borítja, az ösvények, az utak
jegesek. Ilyen tél lehetett egykor Firenzében is, midőn a mecénás Piero
de’ Medici palotájába hívatta az ifjú Michelangelót, aki a megrendelést a
különös szoborra elfogadta, és elkészítette azt a palota udvarán. Hogy
mit ábrázolt a szobor, arról nem maradt feljegyzés még Giorgio Vasarinál
sem. A város lakói, a művész apja és a herceg néhány napig csodálhatták
csak Michelangelo mesterművét, mert utána elolvadt. A történet mégis
fennmaradt, pedig a legmúlandóbb anyagra bízta büszke tudását a fiatal
mester. Hiszen csupán mesterembernek gondolta magát. Ego visszafogva:
alázat, alázat és alázat! A mű a cél, nem eszköz. Pontosan ahogy Muzsnay
Ákosnál is. Nem keres alkalmakat, hogy kiállítson, nem eladásra készíti
képeit, nem megélhetési művész. Tudja a dolgát, teszi. Nem csinál nagy
ügyet belőle. Szolgál, akár egy szerzetes.
Amikor
Supka Magdolna (Manna) művészettörténész – aki évtizedeken keresztül
figyelemmel kísérte munkásságát - felhívta telefonon, nem találgatott
sokáig, megkérdezte Fehér Sólymot: „Mit csinálsz, Apa, vizslatod a
csillagokat?” És gondolom, együtt nevettek, mert pontosan ezt csinálta a
mi mester emberünk. Utolsó (telefon)beszélgetésük emlékére készült a
falon látható, vörösborban is pácolódott korpusz. A címek és ajánlások
mégsem fontosak kifelé, ezek csupán a belső viszonyokat jelzik, éppúgy
arctalanok, mint Ákos figurái. Nem fontos, ki készítette, kinek
ajánlotta a művet. A mű a fontos. Szignózni se kell, Michelangelo is
talán csak egyszer tette meg. Bocsánatos bűn. Ahogy az is, hogy a
legendásan visszahúzódó Fehér Sólymot lecsalogattuk saját Hegyéről egy
másik Hegyre. Remélem, megérte!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése